Vonattal az Adriára

Vonattal az Adriára

A barátságban már rég leomlottak a határok

Horvátnak lenni, magyarnak lenni, ez nyolcszáz éven keresztül majdnem egyet jelentett. Aztán jött néhány kemény, elszakítottságban töltött évtized, de a két nép újra erősítgeti barátságát. Mi, magyarok nemcsak üdülünk Horvátországban, de már építkezünk és vállalkozunk is. A horvátok viszont bíznak bennünk, hogy segítjük majd az EU-s csatlakozásukat. A két nép barátságáról beszélt a Demokratának újévi interjúnkban Ivan Bandics, Horvátország budapesti nagykövete.

Vonattal az Adriára

A barátságban már rég leomlottak a határok

Horvátnak lenni, magyarnak lenni, ez nyolcszáz éven keresztül majdnem egyet jelentett. Aztán jött néhány kemény, elszakítottságban töltött évtized, de a két nép újra erősítgeti barátságát. Mi, magyarok nemcsak üdülünk Horvátországban, de már építkezünk és vállalkozunk is. A horvátok viszont bíznak bennünk, hogy segítjük majd az EU-s csatlakozásukat. A két nép barátságáról beszélt a Demokratának újévi interjúnkban Ivan Bandics, Horvátország budapesti nagykövete.
 
– Mi, magyarok csodáljuk Horvátország gazdasági fejlődését, de nem ezért mondják nálunk oly sokan, hogy megint össze kellene kapcsolni valahogy a két államot, hanem azért, mert régi, elfeledettnek hitt, már csak a génjeinkben hordozott emlékek és érzelmek ébrednek újra bennünk. Önök nem éreznek valami hasonlót?
– Érdekes felvetés. Horvátországban is sokan beszélnek arról, hogy milyen jók voltak azok az idők, amikor a két nép együtt, Európa szerves részként élte az életét. És mi is kezdjük érezni, hogy ez a nyolcszáz éves közös történelem szorosabban köt össze bennünket, mint gondolnánk. Hozzá kell tenni, hogy ezt a korszakot természetesen nem a demokrácia és a demokratikus intézményrendszer jellemezte, éppen ezért nem is lehet összehasonlítani a mai időkkel. Horvátország voltaképpen mindig Bécs és Buda között szorongott.

– A horvát általános iskolai tankönyvek sok kelet-európai tankönyvtől eltérően nagyon tárgyilagosan, minden ellenérzés nélkül írnak a magyarokról és a mindenkori magyar államról. Tárgyilagosan, de fenntartásokkal…
– Ennek az az oka, hogy a történelmi Magyarország horvát szemszögből nézve nagyhatalomnak számított. És mint ilyen, erősnek és terjeszkedőnek is. Ennek azonban ma már semmilyen hatása sincs, ahogy mondtam, ez a korábbi, történelmi idők sajátossága volt.

– Egy korábbi megrendelés alapján Magyarország jelentős mennyiségű kézifegyvert szállított a délszláv háború idején Horvátországba. A legtöbb horvát úgy tartja, ha nincs ez a szállítmány, akkor ma nem beszélhetnénk a független horvát államról… Itt, Magyarországon ma is tabu ez a kérdés, de hogyan kezelik önöknél?
– Egyrészt elfogadott tényként, másrészt teljesen nyíltan. És az is köztudott, hogy nagyon sok horvátországi magyar harcolt az oldalunkon a délszláv háborúban, különösen Baranyában és Szlavóniában. Ma is hálásak a horvátok ezért a magyaroknak, és ez a harc megint nagyon közel hozta egymáshoz a két népet. A délszláv háború ma is napi valóság Horvátországban, az emlékei élénken élnek. A be nem gyógyult sebeken kívül ott vannak kint a földeken a visszamaradt aknamezők is, amelyeknek nagyon lassan halad a mentesítése. Lassan, mert irreguláris szerb csapatok telepítették, s a katonai szokásokkal ellentétben nem készítettek térképet az aknák elhelyezkedéséről.

– Sok figyelmeztető táblát látni ma is. Több ilyen elaknásított terület van az egyik legérdekesebb területen, Kopácsi Rét, azaz Kopacski Rit környékén is.
– Igen, és ezt én nagyon fájlalom, mert a Kopacski Rit egyébként egy olyan természetvédelmi terület, amely egyedülálló, Európa-hírű növényi ritkaságokkal, különleges madárfajokkal rendelkezik. Turistaparadicsomot lehetne csinálni belőle. Ez vonatkozik annak a térségnek az egészére is, amely a szerb–magyar–horvát határnál fekszik, és amelynek a Kopácsi Rét is része.

– A barátság ellenére ma Magyarország és Horvátország versenytársnak számítanak az idegenforgalomban. Félmillió magyar utazik évente a horvát tengerpartra, pedig amit ők ott elköltenek, az a Balatonnak is jól jönne. Szóba került azonban, hogy ezen a téren is együtt kellene működnie a két országnak, hiszen ott a gyönyörű horvát tengerpart, nekünk pedig szép és érdekes váraink vannak. Persze előbb rendbe kellene hozni őket. De a távolról érkező turisták, például a japánok, amerikaiak, vagy akár a kínaiak számára is színes és érdekes utazás lenne előbb megnézni a magyar várakat, aztán lemenni a horvát tengerpartra, vagy fordítva…
– Én ezzel nagyon egyetértek, viszont ehhez rendkívül komoly infrastrukturális, ezen belül is különösen közlekedési korszerűsítésekre, fejlesztésekre lenne szükség. Utakra, vasutakra, repülőterekre. Enélkül ugyanis ez a rendszer nem működik.

– Ha már itt tartunk, a horvát gazdaság igencsak sikeres, sőt attól félnek az ottani szakértők, ha a jelenlegi tempóban fejlődik, akkor túlpörgi magát… Mégiscsak más fejfájás ez, mint a jelenlegi magyar teljesítményen, azon a bizonyos egy százalékon töprengeni.
– Nálunk az infrastruktúrába fektetett tőke hozta lendületbe a gazdaságot az idegenforgalom hagyományosan jó teljesítménye mellett. Tízmillió turista látogatott el hozzánk, és ötvenmillió vendégéjszakát töltött el nálunk. Az ország gazdasági növekedése 6 százalékos volt, a tavalyi év horvát GDP-je pedig tízmilliárd eurót tett ki. Ebből hétmilliárdot a turizmus hozott.

– Ha már közös turisztikai tervekről van szó, megjelentek Horvátországban a magyar előőrsök. Sok hazai vállalkozó fektetett be önöknél az idegenforgalomba, de más területekre is. Nem féltik a saját kis virágoskertjüket?
– A magyaroktól nem. Különösen Sibenik környékén találhatók ezek a vállalkozások, főként panziókban, szállodákban, illetve kikötőkben működik magyar tőke. Szívesen fogadjuk a továbbiakat is. És megvan az együttműködés magasabb szinten is, elég, ha csak a Mol és a horvát olajvállalat, az INA kapcsolatára gondolok, vagy arra, hogy megjelent nálunk az OTP is.

– Ami a magyar gazdaságot illeti, számára talán Rijeka, a híres adriai kikötő lehetne a legfontosabb. El tud képzelni ott valamilyen közös programot?
– Természetesen, különösen az energetika terén tudnánk együttműködni, a két ország például közös, cseppfolyós gáztározók építését tervezi Rijeka térségében, ahol többek között stratégiai gáztartalékaikat is elhelyezhetik. Ezenkívül az úgynevezett 5C forgalmi folyosót tartom fontosnak. Ez Csehországot, Lengyelországot, Szlovákiát kötné össze az Adriai-tengerrel, de rá tudna kapcsolódni erre Ukrajna is. És ez a folyosó Magyarországon, Horvátországon és Bosznián futna át, s a horvátországi Plocse kikötőjében végződne. Ehhez persze megint csak autópályák és vasútvonalak kellenek. Meg temérdek pénz, de olyan nagyok a lehetőségek, olyan nagy termelési kapacitásokat és piacokat fűz össze ez a függőleges tranzitvonal, hogy itt még az EU sem garasoskodna.

– Utak, autópályák… Miként lehet az, hogy Horvátországban 900 millió forintért építenek egy kilométernyi autópályát – igencsak sok híddal és alagúttal együtt –, Magyarországon pedig 2,5-3 milliárd forintért?
– Kívülállóként csak találgatni tudok. Korábban egy horvát útépítő vállalatnál dolgoztam jogászként, ezért elmondhatom, hogy nálunk köves, kifejezetten kemény és szilárd talajra épülnek a pályák, ami nagy költségmegtakarítást jelent. Önöknek viszont kifejezetten laza talajon kell építeniük. Biztos, hogy ez is számít.

– Épp a jó horvát–magyar kapcsolatok miatt kapta föl a fejét két évvel ezelőtt a hazai közvélemény arra, hogy magyar épületeket rombolnak le a hatóságok az Adria partján. Elültek az ügy hullámai?
– Ez nem számított olyan nagy problémának nálunk, mint Magyarországon. A törvény világosan kimondja, nem szabad a parttól számított 70 méteren belül építkezni. Kiderült, hibáztak a helyi hatóságok, de vétkesek voltak az érintett ingatlanközvetítők is, mint ahogy a vásárlók sem gondoltak utána, miért is kapnak olyan olcsón telket, közvetlenül a tenger közelében. És nem kifejezetten magyar villákat dózeroltak le a hatóságok, hanem szabálytalanul épített nyaralókat, amelyek között voltak magyarok is.

– Kiheverte már a horvát közvélemény az Eb-kudarcot, amelyben egyébként a keserűség hatására egymásra kezdett mutogatni a két állam sportvezetése?
– Kiheverte. Önök se bánkódjanak, láttuk, hogy politikai-gazdasági döntés született, Lengyelország és Ukrajna együtt egy hatalmas, százmilliós piacot jelent. Ez döntött. Nincs harag köztünk. Olyannyira nincs, hogy Horvátország a 2016-os Eb-re is Magyarországgal együtt szeretne pályázni.

– Nekünk még kellene ehhez egy csapat is. Önök viszont nem panaszkodhatnak, csoportelsők lettek az EB-selejtezőkön, legutóbb otthonukban ütötték ki 3-1-re az angolokat. Mi a horvát foci titka?
– Egyrészt a sok-sok fociiskola, ami nagyon szervezetté és céltudatossá tette az utánpótlás-nevelést. A másik az, hogy a válogatottat most egy nagyon komoly szakmai csoport vezeti, élén az egykori világhírű labdarúgóval, Proszinecskivel. A Proszinecski-féle vezetés emberileg is olyan atmoszférát teremtett a válogatott háza táján, ami a sikereink egyik legfontosabb tényezője.

– Bajok vannak a határainkon túli magyar felsőoktatással, Erdélyben még mindig nem jött létre a magyar egyetem, a komáromi Sellye János egyetemtől pedig elvonta a támogatások jelentős részét a szlovák kormány. Ennek fényében külön öröm, hogy nemrég magyar egyetemi szak alakult Eszéken…
– Igen, ez a hungarológia szak, amelyre a horvát kormány adott pénzt. Itt az a legfontosabb cél, hogy megismerjék a magyar szaknyelvet, az egyes tantárgyak, a fizika, a matematika, a biológia szaknyelvét azok a pedagógusok, akik magyar iskolában, illetve magyar osztályokban tanítanak. Ezenkívül a kormányközi kisebbségi vegyes bizottság felvetette egy diákotthon gondolatát is, hogy azok a magyar gyerekek is tudjanak magyar iskolában tanulni, akik valamelyik Eszéktől távolabb eső faluban élnek. Vörösmart község pedig egy sportcsarnokot kap.

– Mindettől függetlenül nagyon felerősödött a horvátországi magyarok asszimilációja. Különösen a vegyes házasságok kapcsán…
– Higgye el, nem mi akarjuk így. A horvát politika igyekszik biztosítani, hogy a kisebbségeket ne érje diszkrimináció. A magyarok képviselője ott ül a zágrábi parlamentben. A pénzhiány az oka, hogy egyes kisebbségeket érintő projektek a jó szándék ellenére sem valósulnak meg.

– Sok mindent elárul, hogy Magyarország először Horvátországgal kötött egyezséget arról, hogy a közös határ átlépéséhez elegendő a személyi igazolvány is. Mi lesz most, a schengeni intézkedések életbelépése után?
– Semmi különös, azonosak maradnak a korábbi feltételek, csak a horvátoknak egy kártyát kell betenniük a személyi igazolványukba, mert ebbe pecsételnek a határőrök. Sőt készülődünk a teljes határnyitásra, amire persze csak akkor lesz lehetőség, ha mi is az EU tagjai leszünk. A csatlakozásban eddig is sok segítséget nyújtott Magyarország, de számítunk a további támogatásokra. Mi is cselekszünk persze, jövőre a magyarokkal közösen megépítjük a Mura-hidat, s ha önök jövőre befejezik az M7-es autópályát, akkor a magyarok öt óra alatt érnek el Budapestről a tengerre. Minden akadály nélkül. Olyan lesz, mint régen, a közös időkben, megint a magukénak érezhetik a tengert. Tudják, hogy annak idején nemcsak Pestről, de még Békéscsabáról is futott egy vasútvonal az Adriára?

 

Sinkovics Ferenc

Press releases